Hervadó szegfű
Hervadó fehér szegfűszál
Árváll az asztallap sarkán.
Hiába csipketerítő,
Kristály váza, hűs frissítő,
Mégiscsak elhal a virág,
És vele múlik a világ.
Elfonnyadnak a levelek,
Mert elmúlnak a szerelmek,
S ahogy lehullnak a szirmok,
Tompulnak a gyötrő kínok.
Elhervadó fehér szegfűszál…
Szívem örökké fájdogál.
Évezredek függönyén át
A gyermeki szív szétszaggatható,
Az álomvilág eltaposható,
A régi emlékek ellophatók,
De az érzések el nem kophatók.
A gyermeki szív felnőtté válhat,
Álmok helyett rám szürkeség várhat,
Múltba az idő lyukakat vájhat,
De lelkem társáért kiabálhat.
Szeretni valakit valamiért…
Szívem évezredek függönyén át
Dúdolja egykorvolt legszebb dalát,
S dobban a szív mindig… valakiért.
Mint hevesen zúduló jeges ár,
Elmosható az az emlék, az a nyár,
Mikor magányos szívem rád talált.
Nem hallottad, hogy társáért kiabált.
Szívem évezredek függönyén át
Érezheti a régi csalódást;
S dúdolja szívem gyászos himnuszát,
Hogy egykor régen némán kiabált.
S dobban a szív mindig… valakiért.
Első szerelmem el nem felejtem,
Bár emlékeim ma már csak én festem,
Hogy szeressek valakit valamiért.
Egyedül
Vessünk számot az élettel,
Nem tudom, milyen szeretni s szeretve lenni,
Ezért vagyok én félember.
Mögöttem sok év magány,
Sírni már olyan átlagos, arcom már nem marja a könny,
Már nem éltet holmi lehet, talán.
Mégsem tudok szerelem nélkül élni,
Várva arra, hogy láthatóvá legyek,
Fárasztó, már csak állandóan remélni.
Nekem nincs Rómeóm, ki értem halna,
Hisz én sem vagyok egy Júlia,
De még csak Scarlett sem, vagy Izolda.
Mindennapos vagyok, az átlagosnál is feketébb,
De ha tudnám, hogy létezel te, Odüsszeusz,
Lennék én a te váró Pénelopéd.
Nem vágyom én tündérmesékre, szerelmi drámára,
Csak arra, hogy egy napon eljöjj, csókolj, ölelj…
Ám nem vágyom üres vallomásra.
Ha itt lennél, az már elég volna,
Nem szegezne a bú keresztre,
S révbe érne lelkem hajója.
De ha nem jössz el, nem fogom tudni,
Milyen szeretni, szeretve lenni,
S éjjelente karjaidban aludni.
Voltak idők...
Voltak idők az életemben,
Amikor másról képzelegtem,
Mint amit a Sors nekem szánt,
Elém tett néhány ingoványt,
De megy tovább a megszokás,
S egyre jön az elmúlás.
Hát így kell élnem az életem,
Nem úgy, ahogy képzeltem.
Tovább, tovább, tovább...
Mindig jöhet még új s csodás!
Kötelék
Úgy tartják,
Szerelemmel múlik az idő,
S idővel a szerelem,
De ha ez az én életem,
Mindez rágalom csupán.
Az én érzésem hű s örök,
Minden nap
Közös emlékeinkből
Acél erősségű,
Selyem lágyságú
Köteléket szövök.
Szerintem
Szerelemmel múlik az idő,
S sohasem a szerelem.
Ki vagyok?
Már nem jönnek a szavak, mint régen,
De a könnyek továbbra is folynak,
Pedig a máglyán már milliószor égtem,
Ám mindig jött egy újabb holnap.
Megrekedtek az érzések bennem,
Lehet, kővé vált odabent a szív,
Egy erő húz csak, merre kell mennem,
Mert hang nincsen, ami hív.
Ki vagyok én a nagyvilágban?
Arra születtem, hogy kérdezzek,
De aztán válaszok hiányában
Éljek, s csupán bút érezzek?
Minden nappal egy kicsit meghalok,
Elégek, megfúlok, kereszten végzem,
De mindig jönnek az újabb holnapok.
A véget már mindössze remélem.
Ha legalább ajkam mondhatná,
Jönne szó, mit érzek, gondolok,
Kevésbé válnék koszos rongyokká,
De csak némán szenvedek, haldoklom.
De ugyan, minek szót mondanom?
Hiszen már csak fájdalom él bennem,
Könny szökik szemembe, egész halom,
Istenem, meddig kell még szenvednem?
Rongy-vágy
Rongy voltam én egykoron,
Folyó, és szivacs gyermeke,
Lyukaim most foltozom,
Hogy szívem bús szeretete
Ne vesszen ki belőlem,
Az éterbe el ne folyjon,
Mert míg szoros ölelem
Szakadt testem, lelkem rongyos
Részeit, van esélyem,
Hogy kopott darabjaim még
Megadják, hogy megéljem
Érezni: él még a remény.
A folyó hiába tör,
Búg, zubog rajtam keresztül;
A szivacs fölös gyötör,
Hogy mindig szippant, elgyengül;
Én élni vágyom, szívem
Mély szeretetre éhezik,
S míg rongy életem élem,
Vágyam mindig vétkezik.
Tű és cérna szükséges,
Hogy összefoltozzam magam;
Csak a kereszt hűséges,
Ám ő sem hallja halk szavam,
Vessen le, eresszen el,
Had gyógyítsam szeg ütötte
Sebeim. Engedjen fel
Az égre, a Nap körötte
Szállhassak, mint szabad lény,
Ki a Kálvária útján
Visszaszáll, hol a dús fény
Megragasztja volt glóriám.
Egésszé vágyom lenni,
Ki a folyót megfékezi,
S szivacsot azzá teszi,
Hogy tudja, milyen szeretni.
Az egészen nincsen lyuk,
Ismeri a fényt, sötétet,
Tudja, mi igaz s hazug,
Hisz járt már a bú völgyében.
Bánatom könnye váljon
Öröm cseppjévé végre már,
Hisz én szeretni vágyom,
Ám ha nem, vár a rút halál.
