Hervadó szegfű
Hervadó fehér szegfűszál
Árváll az asztallap sarkán.
Hiába csipketerítő,
Kristály váza, hűs frissítő,
Mégiscsak elhal a virág,
És vele múlik a világ.
Elfonnyadnak a levelek,
Mert elmúlnak a szerelmek,
S ahogy lehullnak a szirmok,
Tompulnak a gyötrő kínok.
Elhervadó fehér szegfűszál…
Szívem örökké fájdogál.
Évezredek függönyén át
A gyermeki szív szétszaggatható,
Az álomvilág eltaposható,
A régi emlékek ellophatók,
De az érzések el nem kophatók.
A gyermeki szív felnőtté válhat,
Álmok helyett rám szürkeség várhat,
Múltba az idő lyukakat vájhat,
De lelkem társáért kiabálhat.
Szeretni valakit valamiért…
Szívem évezredek függönyén át
Dúdolja egykorvolt legszebb dalát,
S dobban a szív mindig… valakiért.
Mint hevesen zúduló jeges ár,
Elmosható az az emlék, az a nyár,
Mikor magányos szívem rád talált.
Nem hallottad, hogy társáért kiabált.
Szívem évezredek függönyén át
Érezheti a régi csalódást;
S dúdolja szívem gyászos himnuszát,
Hogy egykor régen némán kiabált.
S dobban a szív mindig… valakiért.
Első szerelmem el nem felejtem,
Bár emlékeim ma már csak én festem,
Hogy szeressek valakit valamiért.
Egyedül
Vessünk számot az élettel,
Nem tudom, milyen szeretni s szeretve lenni,
Ezért vagyok én félember.
Mögöttem sok év magány,
Sírni már olyan átlagos, arcom már nem marja a könny,
Már nem éltet holmi lehet, talán.
Mégsem tudok szerelem nélkül élni,
Várva arra, hogy láthatóvá legyek,
Fárasztó, már csak állandóan remélni.
Nekem nincs Rómeóm, ki értem halna,
Hisz én sem vagyok egy Júlia,
De még csak Scarlett sem, vagy Izolda.
Mindennapos vagyok, az átlagosnál is feketébb,
De ha tudnám, hogy létezel te, Odüsszeusz,
Lennék én a te váró Pénelopéd.
Nem vágyom én tündérmesékre, szerelmi drámára,
Csak arra, hogy egy napon eljöjj, csókolj, ölelj…
Ám nem vágyom üres vallomásra.
Ha itt lennél, az már elég volna,
Nem szegezne a bú keresztre,
S révbe érne lelkem hajója.
De ha nem jössz el, nem fogom tudni,
Milyen szeretni, szeretve lenni,
S éjjelente karjaidban aludni.
Voltak idők...
Voltak idők az életemben,
Amikor másról képzelegtem,
Mint amit a Sors nekem szánt,
Elém tett néhány ingoványt,
De megy tovább a megszokás,
S egyre jön az elmúlás.
Hát így kell élnem az életem,
Nem úgy, ahogy képzeltem.
Tovább, tovább, tovább...
Mindig jöhet még új s csodás!
Kötelék
Úgy tartják,
Szerelemmel múlik az idő,
S idővel a szerelem,
De ha ez az én életem,
Mindez rágalom csupán.
Az én érzésem hű s örök,
Minden nap
Közös emlékeinkből
Acél erősségű,
Selyem lágyságú
Köteléket szövök.
Szerintem
Szerelemmel múlik az idő,
S sohasem a szerelem.
Ki vagyok?
Már nem jönnek a szavak, mint régen,
De a könnyek továbbra is folynak,
Pedig a máglyán már milliószor égtem,
Ám mindig jött egy újabb holnap.
Megrekedtek az érzések bennem,
Lehet, kővé vált odabent a szív,
Egy erő húz csak, merre kell mennem,
Mert hang nincsen, ami hív.
Ki vagyok én a nagyvilágban?
Arra születtem, hogy kérdezzek,
De aztán válaszok hiányában
Éljek, s csupán bút érezzek?
Minden nappal egy kicsit meghalok,
Elégek, megfúlok, kereszten végzem,
De mindig jönnek az újabb holnapok.
A véget már mindössze remélem.
Ha legalább ajkam mondhatná,
Jönne szó, mit érzek, gondolok,
Kevésbé válnék koszos rongyokká,
De csak némán szenvedek, haldoklom.
De ugyan, minek szót mondanom?
Hiszen már csak fájdalom él bennem,
Könny szökik szemembe, egész halom,
Istenem, meddig kell még szenvednem?
Rongy-vágy
Rongy voltam én egykoron,
Folyó, és szivacs gyermeke,
Lyukaim most foltozom,
Hogy szívem bús szeretete
Ne vesszen ki belőlem,
Az éterbe el ne folyjon,
Mert míg szoros ölelem
Szakadt testem, lelkem rongyos
Részeit, van esélyem,
Hogy kopott darabjaim még
Megadják, hogy megéljem
Érezni: él még a remény.
A folyó hiába tör,
Búg, zubog rajtam keresztül;
A szivacs fölös gyötör,
Hogy mindig szippant, elgyengül;
Én élni vágyom, szívem
Mély szeretetre éhezik,
S míg rongy életem élem,
Vágyam mindig vétkezik.
Tű és cérna szükséges,
Hogy összefoltozzam magam;
Csak a kereszt hűséges,
Ám ő sem hallja halk szavam,
Vessen le, eresszen el,
Had gyógyítsam szeg ütötte
Sebeim. Engedjen fel
Az égre, a Nap körötte
Szállhassak, mint szabad lény,
Ki a Kálvária útján
Visszaszáll, hol a dús fény
Megragasztja volt glóriám.
Egésszé vágyom lenni,
Ki a folyót megfékezi,
S szivacsot azzá teszi,
Hogy tudja, milyen szeretni.
Az egészen nincsen lyuk,
Ismeri a fényt, sötétet,
Tudja, mi igaz s hazug,
Hisz járt már a bú völgyében.
Bánatom könnye váljon
Öröm cseppjévé végre már,
Hisz én szeretni vágyom,
Ám ha nem, vár a rút halál.
Őszi nappalok
Szürke égen fekete felhők
Bizonyítják borús bensőm
Rossz hangulatát a magányomban,
Mikor az őszi nappalokban
Is csak depresszióm a hű társam,
De ő végig követ világban,
Gyöngeségben, búban, magányban.
Hol rontottam el, hogy ilyennek,
Fáradt, különálló gyereknek
Születtem tűrni a fájdalmat?
Mért nem tudok élni a mának?
Számomra marad a bús élet…
Én már nem remélek, csak félek.
Láthatatlanság
Rémiszt a gondolat, hogy láthatatlanság
Von körbe az elkövetkező évek
Folyamán, mert szám néma, és lelkem retteg,
Hogy hiába igyekszem, nem leszek képes
Felülemelkedni saját érzéseim
Kavalkádján. mert felesleges akarnom,
Ha lényem engedetlen, kezem-lábam nem
Mozdul. Remegve kelek minden hajnalon.
Seb és űr
Még nem sírnak a bokrok és fák,
De szemükben már gyűlik a könny,
Talán ők megsajnálnak engem,
És nem csupán az átkos közöny
Jut nekem a borús világban,
Mikor körülöttem mindenki
Nevet. A felhők is gyászolnak,
Összegyűlnek engem temetni.
A rongyon újabb lyuk tátong ma,
A magány szakította seb s űr,
S sirat majd az ég meg fák, bokrok,
Néma ajkam meg csak tűr s tűr.
Lepkeszárny
Mikor majd esztendők múltán
Felrémlik bennem az agg múlt,
Az emlékezés bús könnye
Tódul szemembe, s kifakult
Érzések egyvelege szánt
Végre utat a közönybe.
Az emlékezés törékeny,
Mint a színes lepkék szárnya,
Lágy hullámzást űz vadságba,
Hogy ki elég bátor, lássa,
Miként lesz fojtó köddé egy
Egykor volt kisleány álma.
A múlt, mint egy vén kísértet,
Mindig belengi napjaim;
Ha akarnék, sem futhatnék,
Mert visszhangozza szavaim.
Szép volt egykoron az élet,
S bár mennék, vissza nem juthatnék
Az elmúlt ifjúságomba.
?
Miért hullatunk könnyeket,
Ha elűzni képtelenek
Gyászunkat és fájdalmunkat?
Miért látszunk összetörtnek,
Ha könny csorog az arcunkon?
Gyászunkban mért nem mosolygunk?
Honnan jön az a sok bánat?
Létezik a bűnbocsánat?
Vagy míg élünk, sírunk gyászban?
Minek hát a könny, a bú s gyász?
Senkit sem ereszt a kaszás…
Őszi kép
Keservesen sír az őszi falevél,
Gyönge testét tépi, sodorja a szél;
Színt vesztett meghurcoltságában zokog
Az ég is. Így telnek éjek s nappalok.
Igazgyöngy
Hosszú évek kitartása árán
Végre jutalommá ért a várás,
Összegyűltek az igazgyöngy szemek,
Miket gyönyörű lánccá fűzhetek.
Ám a gyöngysor, akár a boldogság,
Épp oly törékeny, s a múlandóság
Árnya körüllengi, mert az élet
Már el is múlik, mire széppé lesz.
S ha egyszer a gyöngysor széjjelszakad,
A gyöngyszem milliófelé szalad.
Össze tudnám szedni őket végre,
De emlékeznék a veszteségre.
Mert a friss csomó végleg ott marad,
Mint heg a szíven - a bántó szavak.
Összeseperhető széthullt léted,
De a gyöngyök sérültek, nem szépek.
Így lesz semmivé a volt boldogság,
Ha rátelepszik a múlandóság,
Mert mit összeszedni olyan nehéz,
Széttiporja a bánat és a vész.
Olyan...
Olyan könnyű volt az élet
Kisgyermekként egykoron;
A hallott tündérmeséket
Megélni mégsem tudom.
Olyan szép lett volna élni
Öröm-békével telve,
Olyan jó volna remélni,
Tizennyolc évem terhe
Nem taszít csillagbörtönbe.
Ugye a rongy még megvan,
Nem dobtátok sártengerbe?
A melankóliámban
Lassan oly mélyre süllyedek,
Hogy onnan nincs visszaút.
Lesz még erő, mely kivezet,
S feledem a mélabút?
Jég
Virultak már a bokrok s fák,
Vidáman perzselt a napfény,
Tücskök örömük danolták.
Nem láttam én a távolban
Viharfelhőket az égen;
Hittem örömben és jóban.
Azután az ég rám szakadt,
Kopogott jég a betonon,
Mint mikor vérszomjas, szakadt
Fenevad dörömböl nekem.
Váratlan omlott le váram.
Könny fátyolozta el szemem.
Jég pusztított el minden fát
És bokrot és rózsalugast.
A világ meg önön magát.
Engem összetört, megsebzett.
Kiszakított szép kertemből,
S a magány-űrbe kivetett.
Csillagmesék
Az ablakpárkányra kuporodtam,
S mélázva néztem a sötét eget.
A csillagokat lassan számoltam,
Történetek rajzolódtak elém,
Bús meséket regélt az éjszaka.
Hűs szellővel fájdalom szállt felém.
Hullócsillag csillant a távolban,
Megbabonázva követtem útját.
Pokol-mélyre süllyedtem gyászomban.
Őt az éjjel lökte ki magából,
Engem a sors taszított ide ki.
Nincs, aki kirántson a magányból.
Határperemre ért az életem.
Dönthetek: leugrok a párkányról
Vagy nem szól többé senki énvelem,
S megvárom, hogy a párkány vessen le,
Mint az éj mesélte bús regékben.
A sors a boldogságom elvette.
Bárcsak az éj én magam lehetnék…
Alkonyat
Álomlepkék köröztek fejem felett,
Vágyakoztam szállni velük bárhová.
Tekintetem kilesett, esteledett.
Bíborra festett márványos alkonnyá
Nemesült a nappal. Angyalszárnyakon
Érkeztek a földre, s csipkefátyollá
Varázsolódott hűs rózsaszirmokon
A tündérvilág ölelő lényei.
Elgondolkoztam, bennük tán bízhatom.
Az éj idegen, bársonyos fényei
Magukhoz vonzották tekintetem, s én
Vártam, míg feltárultak rejtélyei.
Álomlepkék lebegtek, mint a remény.
Szárnycsapásaik színes kavalkádja
Elvarázsolt. Hittem, a világ enyém.
Megőrjítene a csodák hiánya,
Ha nélkülük kéne élnem életem,
Hisz engem így kap a boldogság szárnyra.
Márvány alkonyatot és csillagos éjt
Lassan felváltja a vakító hajnal,
S a lepkékkel veszítem el a reményt.
Nekem jó anyám az egyetlen angyal,
Ki ölébe von, karjába zár, ölel,
S szívén fekve nyugtat, míg tart a nappal.
Hisz az alkonyat már oly’ nagyon közel…
Epilógus
A súlyos kulcscsomó megzördül, ahogy kattan a zár,
A hamutálban félig szítt cigaretta füstölög,
Neszezésként hallom, amint négy pár pókláb dübörög,
Majd öntudatra ébredek, a ház üres és sivár.
Lassan por fedi el a székeket, az asztallapot,
Nehéz, sötét drapériák zárják ki a világfényt,
A párkányról gaz vicsorog, nem mint egykor virágként.
Én már takarításra is alkalmatlan rongy vagyok.
Duna partján
Álltam én a Duna partján, és elkapott a vágy,
Hogy tovaúszhassak a hullámok fehér habján.
Testem csupán egy lebegő tárgy legyen tetején,
Hisz nincs már nekem boldog otthon, békés menedék.
Álltam én a Duna partján, s bár a vágy elkapott,
Tudtam én, ez a döntés lenne elhamarkodott.
Nem dobhatom el ily könnyen a lehetőséget,
Hogy megértsem még az életet és a miértet.
Állok én a Duna partján, de nem ugorhatok.
Testem nem lebegne. Elsüllyedne, hisz rongy vagyok.
Rongy vagyok, mert annak születtem. Szivacs és folyó
Gyermeke. Örök időkig a sorssal harcoló.
Mert gyáva vagyok a Dunába vetni rongy-magam,
Így hát hallgatom lelkemben elhaló bús szavam.
Néhány csepp könny
Nem éltem még eleget, hogy a világot kiismerjem.
Talán ehhez egy egész élet sem lenne elegendo.
Bár tudom, a „Mosolyogva élj!” tanács megszívlelendo,
Én mégsem tudok. Néhány csepp könny hagyja el tekintetem.
Anyám egy végtelen szivacsként jött erre a világra.
A páncéllá fagyott kérge alatt gyult a tapasztalat,
Mit nekem kellett volna adni. Ám ez sem vigasztalhat,
Mert az o anyai szíve jég. Mégis várok. Hiába…
Apám egy sebes folyású, pusztító ereju folyó.
Ősidoktol fogva létezik. Partot mos és meg sem áll,
Ő az, akin nem fog bánat, könny, gond, betegség és halál;
Ő az, ki táplálja a szivacsot. Mégis, csak halandó.
Az emberi gyarlóság egy mindennapos romba dolés.
A folyó folyik. A szivacs magába szippant. Állandó,
A természet örökös körforgásaként meg nem álló
Folyamat. Nem is sejtik, hogy így nekem a lét vergodés.
Néhány csepp könnyet hullatok. Elsiratom rongy-magamat.
Hisz még rongynak lenni is kevés vagyok. Lyuk tátong bennem.
Lyuk, melyet a folyó hoz létre a szivacson. Felednem
Nem szabad az akkor elhangzott fojtón gyilkos szavakat.
A szivacs szétszakadt, a jégpáncél megrepedt, s a vulkán
Úgy tört ki belole, hogy a folyó egy idore lángolt.
S a gyarlóság betetozött. Harmóniám immár volt, holt.
A vulkán tombolt. A folyó megállt. Ahogy kifért torkán
Üvöltött volna a rongy, én magam. De nem leltem hangom.
Ekkor váltam én a láva és az iszap szolgájává;
A szivacs számára az élet ily’ mód lett boldogsággá.
A folyó újra folyik, bár medre üres. Áll a parton
Egymagában néma testem, és csak zokog, hogy lehet ez?
„Mosolyogva élj!’ – szólt a tanács, de ajkam engedetlen.
Végigjártam a Kálvária útját. S a kellemetlen
Tudat tépi tovább a lyukat, a bú keresztre szegez.
Nem éltem még eleget, hogy a világot kiismerjem.
De szivacs és folyó rongy gyermeke nem élhet. Nem várok
Abban reménykedve, hogy majd a Mennyek udvarán járok,
Hisz a földet én könny helyett rongynak sarával szennyeztem.
