Rongy voltam én egykoron,
Folyó, és szivacs gyermeke,
Lyukaim most foltozom,
Hogy szívem bús szeretete
Ne vesszen ki belőlem,
Az éterbe el ne folyjon,
Mert míg szoros ölelem
Szakadt testem, lelkem rongyos
Részeit, van esélyem,
Hogy kopott darabjaim még
Megadják, hogy megéljem
Érezni: él még a remény.
A folyó hiába tör,
Búg, zubog rajtam keresztül;
A szivacs fölös gyötör,
Hogy mindig szippant, elgyengül;
Én élni vágyom, szívem
Mély szeretetre éhezik,
S míg rongy életem élem,
Vágyam mindig vétkezik.
Tű és cérna szükséges,
Hogy összefoltozzam magam;
Csak a kereszt hűséges,
Ám ő sem hallja halk szavam,
Vessen le, eresszen el,
Had gyógyítsam szeg ütötte
Sebeim. Engedjen fel
Az égre, a Nap körötte
Szállhassak, mint szabad lény,
Ki a Kálvária útján
Visszaszáll, hol a dús fény
Megragasztja volt glóriám.
Egésszé vágyom lenni,
Ki a folyót megfékezi,
S szivacsot azzá teszi,
Hogy tudja, milyen szeretni.
Az egészen nincsen lyuk,
Ismeri a fényt, sötétet,
Tudja, mi igaz s hazug,
Hisz járt már a bú völgyében.
Bánatom könnye váljon
Öröm cseppjévé végre már,
Hisz én szeretni vágyom,
Ám ha nem, vár a rút halál.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése