Rongyok ciklus: Néhány csepp könny

Néhány csepp könny

Nem éltem még eleget, hogy a világot kiismerjem.
Talán ehhez egy egész élet sem lenne elegendo.
Bár tudom, a „Mosolyogva élj!” tanács megszívlelendo,
Én mégsem tudok. Néhány csepp könny hagyja el tekintetem.

Anyám egy végtelen szivacsként jött erre a világra.
A páncéllá fagyott kérge alatt gyult a tapasztalat,
Mit nekem kellett volna adni. Ám ez sem vigasztalhat,
Mert az o anyai szíve jég. Mégis várok. Hiába…

Apám egy sebes folyású, pusztító ereju folyó.
Ősidoktol fogva létezik. Partot mos és meg sem áll,
Ő az, akin nem fog bánat, könny, gond, betegség és halál;
Ő az, ki táplálja a szivacsot. Mégis, csak halandó.

Az emberi gyarlóság egy mindennapos romba dolés.
A folyó folyik. A szivacs magába szippant. Állandó,
A természet örökös körforgásaként meg nem álló
Folyamat. Nem is sejtik, hogy így nekem a lét vergodés.

Néhány csepp könnyet hullatok. Elsiratom rongy-magamat.
Hisz még rongynak lenni is kevés vagyok. Lyuk tátong bennem.
Lyuk, melyet a folyó hoz létre a szivacson. Felednem
Nem szabad az akkor elhangzott fojtón gyilkos szavakat.

A szivacs szétszakadt, a jégpáncél megrepedt, s a vulkán
Úgy tört ki belole, hogy a folyó egy idore lángolt.
S a gyarlóság betetozött. Harmóniám immár volt, holt.
A vulkán tombolt. A folyó megállt. Ahogy kifért torkán

Üvöltött volna a rongy, én magam. De nem leltem hangom.
Ekkor váltam én a láva és az iszap szolgájává;
A szivacs számára az élet ily’ mód lett boldogsággá.
A folyó újra folyik, bár medre üres. Áll a parton

Egymagában néma testem, és csak zokog, hogy lehet ez?
„Mosolyogva élj!’ – szólt a tanács, de ajkam engedetlen.
Végigjártam a Kálvária útját. S a kellemetlen
Tudat tépi tovább a lyukat, a bú keresztre szegez.

Nem éltem még eleget, hogy a világot kiismerjem.
De szivacs és folyó rongy gyermeke nem élhet. Nem várok
Abban reménykedve, hogy majd a Mennyek udvarán járok,
Hisz a földet én könny helyett rongynak sarával szennyeztem.