Már nem jönnek a szavak, mint régen,
De a könnyek továbbra is folynak,
Pedig a máglyán már milliószor égtem,
Ám mindig jött egy újabb holnap.
Megrekedtek az érzések bennem,
Lehet, kővé vált odabent a szív,
Egy erő húz csak, merre kell mennem,
Mert hang nincsen, ami hív.
Ki vagyok én a nagyvilágban?
Arra születtem, hogy kérdezzek,
De aztán válaszok hiányában
Éljek, s csupán bút érezzek?
Minden nappal egy kicsit meghalok,
Elégek, megfúlok, kereszten végzem,
De mindig jönnek az újabb holnapok.
A véget már mindössze remélem.
Ha legalább ajkam mondhatná,
Jönne szó, mit érzek, gondolok,
Kevésbé válnék koszos rongyokká,
De csak némán szenvedek, haldoklom.
De ugyan, minek szót mondanom?
Hiszen már csak fájdalom él bennem,
Könny szökik szemembe, egész halom,
Istenem, meddig kell még szenvednem?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése