Vessünk számot az élettel,
Nem tudom, milyen szeretni s szeretve lenni,
Ezért vagyok én félember.
Mögöttem sok év magány,
Sírni már olyan átlagos, arcom már nem marja a könny,
Már nem éltet holmi lehet, talán.
Mégsem tudok szerelem nélkül élni,
Várva arra, hogy láthatóvá legyek,
Fárasztó, már csak állandóan remélni.
Nekem nincs Rómeóm, ki értem halna,
Hisz én sem vagyok egy Júlia,
De még csak Scarlett sem, vagy Izolda.
Mindennapos vagyok, az átlagosnál is feketébb,
De ha tudnám, hogy létezel te, Odüsszeusz,
Lennék én a te váró Pénelopéd.
Nem vágyom én tündérmesékre, szerelmi drámára,
Csak arra, hogy egy napon eljöjj, csókolj, ölelj…
Ám nem vágyom üres vallomásra.
Ha itt lennél, az már elég volna,
Nem szegezne a bú keresztre,
S révbe érne lelkem hajója.
De ha nem jössz el, nem fogom tudni,
Milyen szeretni, szeretve lenni,
S éjjelente karjaidban aludni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése