Álltam én a Duna partján, és elkapott a vágy,
Hogy tovaúszhassak a hullámok fehér habján.
Testem csupán egy lebegő tárgy legyen tetején,
Hisz nincs már nekem boldog otthon, békés menedék.
Álltam én a Duna partján, s bár a vágy elkapott,
Tudtam én, ez a döntés lenne elhamarkodott.
Nem dobhatom el ily könnyen a lehetőséget,
Hogy megértsem még az életet és a miértet.
Állok én a Duna partján, de nem ugorhatok.
Testem nem lebegne. Elsüllyedne, hisz rongy vagyok.
Rongy vagyok, mert annak születtem. Szivacs és folyó
Gyermeke. Örök időkig a sorssal harcoló.
Mert gyáva vagyok a Dunába vetni rongy-magam,
Így hát hallgatom lelkemben elhaló bús szavam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése